SzMSzSz
Szlovákiai Magyar Szülők Szövetsége
Združenie maďarských rodičov na Slovensku
cím: Slovensko, 924 01 Galanta, ul. Zoltána Kodálya 777.
Tel.: 00421-(0)-35-777-5056, e-mail:
szovetseg@szmszsz.sk         www.szmszsz.sk
Elnöki iroda:
elnök: Mézes Rudolf
cím: 924 00 Galanta, ul. Zoltána Kodálya 777
Tel./fax.: 00421-(0)-31-780-2396
e-mail:
mezesrudolf@szmszsz.sk
Központi Iroda:
ügyvezető: Takács Zsuzsa  
cím: 946 03 Kolárovo, P.O.box2  
Tel: 00421-(0)-35-777-5056 Fax: 00421-(0)-35-777-5057  e-mail: ztakacs@idtech.sk


Alapszabály
Csemadok
Magyar Koalíció Pártja
Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége
Szövetség a Közös Célokért
Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség
Felvidék MA

Copyright © 2017 SzMSzSz
.
Dr. Somogyi Alfréd:
Szenczi Molnár Albert Napok koszorúzási ünnepsége

Szenc; 2015.10.02.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Emlékező Testvéreim!

Idén, nyár elején voltam életemben először a házsongárdi temetőben. Térkép szerint bolyongtam a sírok között, keresgéltem, meg-megállva nagyjaink fejfái mellett. Legtovább éppen Molnár Albert sírját kerestem, ott álltam meg utoljára. A viseletes, szálkásodó, nehezen olvasható kopjafa és az egyszerű, elkopott sírhant láttán, mélységesebb csend lett úrrá bennem, mint amire számítottam. Itt és így nyugszik az élő zsoltárok holt magyarítója? Egy ige jutott eszembe Márk evangéliumából. Az Úr Jézus mondja: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak” (Mk 13,31). Igen. A magyarító elmúlt, eredeti kopjafája óta, ki tudja hányszor tettek oda újabbat az elkorhadt előző helyére, szent emléke is egyre inkább megkopik a kollektív nemzeti emlékezetünkben, de az, amit tett, az ma is élő és hangzó csoda. A magyar zsoltárok a mindenható Isten nevének dicsőségére és dicsőítésére; és a magyar református lelkek épülésére ma is szólnak templomainkban. Azok nem múltak el a hittel élők ajkáról!
Köszönet a szenci magyaroknak, a Csemadok lelkes munkatársainak, hogy a kollektív emlékezet kopását, azt a bizonyos elmúlást - sokszor erejükön felül is - akadályozzák és visszafogják. Köszönet a Szenczi Molnár Albert Napokért és Molnár Albert emlékezetének ápolásáért.
Szép gesztus a szervezőktől az is, hogy az utóbbi évtizedben, rendre, református lelkipásztorokat kértek fel a megnyitóbeszédek megtartására. Én sem most állok itt először.
Biztos vagyok benne, hogy szolgatársaim sokszor emlékeztettek ezen a helyen arra, hogy Szenczi Molnár Albert munkásságának nagysága, mind a református teológiában, mind az egyetemes magyar kultúrában maradandó. Szeretnék rámutatni ennek a maradandóságnak az okára. Egyszerű a titok: Isten igéjével dolgozott és a magyar nyelvet művelte. A szíve az igét tette eléje, hogy dolgozzon vele, s az esze a nyelvet tette eléje, hogy dolgozzon vele. Munkája azért időtálló, mert „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak”. Ezért élnek a zsoltárok ma is egyházunkban, gyülekezeteinkben, ezért szólnak istentiszteleteinken és ezért csendülnek meg egy-egy emberlélekben ma is.
Ha most azt mondom: tanuljunk Szenczitől, az frázisnak hangzik. Hadd mondjam mégis ezt, hiszen olyan társadalmi viszonyaink vannak, amikor mindenki érzi, hogy baj van: nem jól mennek a dolgok. Valamit tenni kellene... De mindenki arra vár, hogy majd mások megoldják a problémákat, és akkor nekünk is jó lesz. A közügyek iránti érdektelenség mellé odacsapódott az érdekből való tétlenség: a sunnyogás. Sorainkban - felvidéki magyar közösségünkben - rákfeneként jelent meg az önfeladás rosszindulatú daganata. És úgy néz ki, hogy már áttételei is vannak: egymással szemben lévő - pontosabban fogalmazok - egymással szemben álló partokat kötnek össze ezek a beteges áttételek... Egyre erősödik a lelkekben a romlás. A családjainkban, az erkölcseinkben, a szülőföldünkön, a keresztyénségünkben mindenütt korszakos váltásokat, fájó átalakulásokat veszünk észre.
Ki irányít? Ki mozgatja az életünket?
Bármennyire is frázisnak hat: tanuljunk Szenczitől! Négy fontos dolgot szeretnék elmondani.
Először: tanuljunk Szenczitől hitet! Ha ez az ember, a 16. század végén nem érzi azt, hogy az Isten szolgálatra hívta őt, ha nem adja át a szívét az Úr Jézus Krisztusnak, ha nem készül kitartó alázattal az Isten országának szolgálatára, akkor ma nem állunk itt, mert nincs kire emlékezni. Egyszerűen fogalmazom: Molnár Albert istenhit és istenfélelem nélkül nem lett volna senki. Nem a magyar nemzetért vállalt ő tudós munkát és szolgálatot, hanem mert úgy érezte, ezt várja el tőle a mindenható Isten. Mindazt, amit tett, amit a magyar nyelvért és a magyar művelődésért, kultúráért kifejtett, csodálatos tevékenységnek tartjuk. Hadd fogalmazzam meg ezt a református teológia térfeléről: mindez Szenczi Molnár Albert hitének a gyümölcse volt. Tanuljunk tőle hitet, mert másképp nem fognak menni a dolgaink, még annyira sem, mint eddig! Nem a közösségben, nem a megmaradásban, nem a felvidéki magyarság ügyének jobbra fordulásában kell hinnünk, hanem az élő Istenben! Ő meg tudja oldani a megoldhatatlannak látszó problémáinkat is. Fogyatkozunk. 110 ezerrel lettünk kevesebbek. De még ez sem elég ebben az országban! Nem elég a belső romlásunk és a daganatok okozta gyengülés, amire azt mondják, hogy természetes asszimiláció… dehogy az! Ez nem más, mint megtévesztő félrevezetés. A kettős identitás szalonképessé tétele helyrehozhatatlan kárt tesz a lelkekben! Ne feledjék, tisztelt hölgyeim és uraim, az öszvér világra jön, de nem szaporodik! Aki ma még kettős identitású, annak a gyereke és az unokája már csak egy identitású lesz. És tájainkon úgy áll a helyzet, hogy az egy identitású utódnak nagy valószínűséggel nem ezredéves nemzeti történelme lesz, hanem csak néhány évtizedes országtörténelme...
De még ez sem elég! El kell hát venni az iskoláinkat! Rugódoznak ez ellen az érintett kisiskolák, a szülők, a szakma, már a pedagógusok is. Itt jegyzem meg: fájó volt látni egy héttel ezelőtt Komáromban, a kisiskoláink ügyében rendezett nagygyűlés alkalmával, hogy a nagy diáklétszámú magyar iskolák képviselői nem álltak ki egy emberként a kisiskoláink mellett. Nem árt észrevenni és tudatosítani, hogy manapság, tájainkon a szórvány nem a semmiből alakul ki, hanem a tömbből válik szórvánnyá... A hatalom arroganciájával szemben elképzeléseink vannak, de reális megoldásaink nincsenek. Tudom, most sokan azt mondhatják magukban, hogy a lelkész könnyen mondja ki azt, hogy ezt a helyzetet csak Isten tudja megoldani. De lassan ott tartunk, hogy ezt a helyzetet valóban csak az Isten fogja tudni megoldani velünk, felvidéki magyarokkal! A megoldások a hitünk gyümölcseiként fognak megmutatkozni, miként Szenczi esetében történtek! Tanuljunk hitet tőle, mert a nemzeti ügyünk és megmaradásunk sem más, mint a hitünk potenciális gyümölcse!
Másodszor: tanuljunk Szenczitől nyelvezetet! Kálvin Institutioját és a Heidelbergi kátét is úgy fordította le, hogy abból a fordításból, 20 évvel ezelőtt még én is tanultam a teológián. Csak száz évvel ezelőtt készültek el az újabb fordítások, s az utóbbi években jelent meg mind az Institutio, mind a Heidelbergi káté legújabb fordítása, ami már a mai magyar nyelvet használja. Szótárát a 19-20. század fordulóján váltotta fel egy újabb és jobb szótár. Nyelvezetét mégis leginkább a zsoltárfordításai nyomán tudnám példaként állítani azok elé, akiknek embereket - akár lelkeket, akár választókat - kell megszólítaniuk.
Szenczi énekelhetővé tette mind a 150 zsoltárt. Ki merem jelenteni, hogy a Kárpát-medencében ma nincs olyan magyar református gyülekezet, amelyik mind a 150 zsoltárt ismerné és rendszeresen énekelné. Az egyiknek a dallama furcsa a magyar fülnek, a másiknak a prozódiája olyan, hogy... De van egy közös alap, egy minimum, amit minden gyülekezet ismer. Azt is ki merem jelenteni, hogy nincs a Kárpát-medencében olyan magyar református gyülekezet, amelyik nem ismerné a 23. zsoltárt, meg a 25. zsoltárt, a 35., a 42., a 89. és a magyar reformátusok himnuszának tartott 90. zsoltárt! Elgondolkodtam azon: vajon miért ezek a legkedvesebbek? A válasz Szenczinél keresendő. Olyan nyelvezetet használt ezeknél a zsoltároknál, amely „beletette” a zsoltár mondanivalóját az emberek szívébe. Nem másról beszél, nem Istenről zeng, egyes szám harmadik személyben - általánosan, hanem személyessé teszi a mondanivalót ezekben a zsoltárokban. „Az Úr énnékem őriző pásztorom” (23.); „Szívemet hozzád emelem és benned bízom Uram … útaid, Uram mutasd meg, hogy el ne tévelyedjem” (25.); „Perelj Uram, perlőimmel, harcolj én ellenségimmel” (35.); „lelkem úgy óhajt Uramra … tehozzád én Istenem, szomjúhozik én lelkem” (42.); „Az Úrnak irgalmát örökké éneklem” (89.).
Ugye, észrevették: a megfogalmazás, a nyelvezet olyan, hogy „én azonosulok a mondanivalóval”. Szenczi nekem írta, rám írta a szentírási szövegeket. El tudom mondani, mint saját imádságot, mert megértettem, azonosultam vele, mert az enyém lett! Ez a titok és semmi más!
Tanuljuk meg Szenczitől ezt a nyelvezetet! Tanuljuk meg az igazságot úgy megfogalmazni, úgy kimondani, hogy az a mienk legyen! Hogy megértse a felvidéki magyar lélek, hogy azonosulni tudjon vele! A szép nagy szlogenek és jelmondatok ne szálljanak el fölöttünk négyévente, mert a szlogen árnyékát már ismerjük: az a nagy sötét semmi! Magyar közösségünk érdektelenségből való kimozdítását, szervezését, ha kell, lelki mozgósítását úgy tudjuk csak elérni, ha tanulunk Szenczitől nyelvezetet: az üzenet legyen befogadható és érezze sajátjának a címzett! A felvidéki magyart nemcsak magyar nyelven, hanem magyar érzelemmel és magyar lelkülettel kell megszólítani! Ez nem kommunikációs marketing függvénye, hanem ez is a hit gyümölcse lehet! Az igaz szót, a személyes megszólítást a jó Isten tudja elkészíteni a beszélő ajkától, a hallgató szívéig...
Harmadszor: tanuljunk Szenczitől diplomáciai érzéket és a lehetőségek megragadásának készségét! De ne a magunk javára, hanem közösségünk hasznára! Egyháztörténész kollégákkal beszélgetve, a közelmúltban éppen Szenczi Molnár Albertnek, Németországban kiadott műveiről beszélgettünk. Hogyan tudta Szenczi kiadni Németországban a magyar Bibliát, és művei java részét? Egyszerű a válasz: felesége Luther Márton leszármazottja volt. És egy Luther rokon előtt könnyebben kinyíltak az ajtók... Ezt az Isten adta lehetőséget ő nem a maga javára használta ki, hanem egyházának és nemzetének érdekében használta fel.
Mennyire másként néznénk ki itt, a Felvidéken, ha a magyar „felső tízezer” nemzeti felelősséggel és közösségi gondolkodással vált volna tehetős vállalkozóvá! Ha kapcsolatainkat nemcsak a saját pecsenyénk sütögetésére használnánk, hanem szülőföldünk és magyar fajtánk javára is. Ez még ma sem elképzelhetetlen! Ám azt is látnunk kell, hogy a hit nélkül élő ember esetében ez örök utópia marad. A közösségi áldozatvállalás is a hit gyümölcseként tud megérni az érintettek szívében! Ezt is megtanulhatjuk Szenczitől.
Negyedszer pedig: a tudatos készülést és a bátor cselekvést kell megtanulnunk Molnár Alberttől. Ő nem várt másra, nem azt kereste, hogy „hogyan nem lehet”, hanem bátran a merített papír fölé hajolt... Úgy dolgozott, hogy nem is tudta, meg nem is akarta azt, hogy négy évszázaddal utána, mi most róla emlékezünk és munkásságát méltatva tanulni szeretnénk tőle. Egyszerűen tette a dolgát: istenhittel és istenfélelemmel a szívében. S a többit megcselekedte az Úr! Megérlelte benne a gyümölcsöket, amelyekkel egy egész nemzet táplálkozhatott. Ezért mondtam, hogy tanuljunk Szenczitől elsősorban hitet az Istenben, hitet az Úr Jézus Krisztusban!
Korunk romlottságát és romlását, Európa tehetetlenségét, a keresztyénség megtagadásának következményeit, nemzeti identitásunk feladásának, felhígításának bűnét nem fogjuk tudni emberileg sem elhordozni, sem helyrehozni! Hit nélkül nem fog menni! Nekünk ma az egyetlen esélyünk a hatalmas és kegyelmes Isten, Aki fölötte áll Európában az „el-örömlányosodott” uniós tehetetlenségnek, Aki fölötte áll Szlovákiában a fojtogató másodrangúsításnak, Aki Felvidéken fölötte áll az önmegtagadó és önrontó eszméknek, s Aki a szívünkben fölötte áll a bűnös, gyarló, gyáva és sokszor megfélemlítettségből fakadó tétlenségünknek is.
Meg vagyok győződve arról, hogy Szenczi is az igéből, a Szentírásból merített erőt a mindennapjaihoz, életműve elkészítéséhez. Ismerte és hitte az igét, hogy „mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem” (Fil 4,13). Nekem, neked, nekünk is csak ez lehet az utunk: az ige megismerése után hinni az Istenben, s abban, hogy Ő tényleg megerősít minket arra a feladatra, amire elhívott felvidéki magyarként, magyar közösségként minket!
Jövőnk az Úr kezében van, de a Tőle elkészített és elvárt gyümölcsök megtermésére, nekünk is alkalmassá kell válnunk! Ezért kérek önöktől, kedves emlékező barátaim, hitet, megtérést és Isten iránti engedelmességet: hogy megmaradjunk és gyarapodjunk!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
Ne csak olvassuk!
itt letölthető